Gyorsmenü, oldaltérkép és beállítások
Aktuális

Az Apáczai Támogatói Bál nyitóbeszéde

2023. március 31.
Meridián


Az Apáczai Támogatói Bál 2023. március 25-én került megrendezésre, ahol Szilágyi Zsófiától hangzott el a bált megnyitó beszéd. A fotókat Veres Regina készítette.

Miért örültem annyira, amikor felkértek, legyek a kilencedik Apáczai Támogatói Bál fővédnöke? Hiszen, ha még fővédnök nem is voltam, megnyitnom már kellett mindenfélét, konferenciát, kiállítást, tanulmányi versenyt, egy ideje, mióta a szegedi bölcsészkar dékánhelyettese vagyok, különösen az az érzésem, felénk magától semmi sem tud megnyílni, úgyhogy megyek, mondok pár szót bárminek az elején, ha kérik. De ez az esemény egészen más: és nem volt nehéz rájönnöm, hogy miért.

A felkérést csak látszólag kapta egy mindjárt (hiszen holnap) ötvenéves irodalomtörténész, egyetemi professzor. Valójában az a tizenéves kapta, aki az Apáczaiba buszozott és metrózott be minden reggel Óbudáról, színjátszott, kosarazott és diákönkormányzatot szervezett, osztálybulikra járt és Svédországba utazott cserediákként, hónapokon keresztül kelt hajnalban, hogy jó legyen az a Gyertyafénykeringő a szalagavatón. És aki nem gondolt semmit arról, milyen lesz évtizedekkel később, mert addig nem látott el a Cukor utcából: de ha megmondta volna neki valaki, hogy a magyar és orosz OKTV-n keresztül idáig is vezethet az út, a fővédnökségig, akkor még lelkesebben készült volna fel Erdélyi János esztétikai nézeteiből és Moszkva történetéből.


Az Apáczai Támogatói Bál nyitóbeszéde

Merthogy én az Apáczainak abba a felébe tartoztam, amelyik nem járt kémiaversenyekre, leginkább szent borzadállyal meredt a citromsav-ciklusra, viszont harcolt azért, hogy a kötelező köpenyviselés falán rést üssünk, ha élhetek ilyen szép képzavarral: máig büszke vagyok rá, hogy mi értük el, bekerüljön a házirendbe, szeptemberben és május-júniusban nem kötelező a köpeny, „időjárási okok miatt”. Harciasak voltunk mi, rendszerváltás körüli, 1987 és 1991 közötti apáczaisok, szeretett gimnáziumom pedig épp nagy változásokon ment át, a külvilággal együtt. Megérkeztek olyan tanárok, akikből áradt a szabadság – néztük a Holt költők társaságát 1990 decemberében az Európa moziban, és folyt a könnyünk, mert nem Mr. Keatinget láttuk a vásznon, hanem Szabolcsi Jánost, akit, szerencsére, nem zavart el senki, és mindannak, amit tőle kaptunk, egyáltalán nem lett rossz vége, mint a filmen. De megtanultam azt is, hogy a gondosan vasalt fehér köpeny mögött is rejtőzhetnek olyan tanárok, akik megmutatják nekünk, igazság létezik, a matematika szép, a matekérettségi könnyű, persze, csak akkor, ha nagyon sokat tanulunk rá. Megtanultam, hogy az, az embernek osztályfőnöke van, kitarthat egy életen át: Irma néni, a matektanárunk a legemberségesebb szigorú asszony volt, akit valaha ismertem, Zentai tanár úr pedig, bár nehezen ismerte be, voltaképpen nagyon szerette a szabályokat sokszor áthágó, első apáczais osztályát. Mostanra a vele folytatott egykori harcainkat betemette az idő, a legutóbbi érettségi találkozónkon, amelyen személyesen nem tudott ott lenni, órákon keresztül hallgatott minket zoomon, mindenkire és mindenre büszkén és kíváncsian.

Apáczaisnak lenni ugyanis nemcsak négy évre szól – nekem különösen nem, mert aztán eltöltöttem itt félévet tanárjelöltként, és még hatot szülőként, 2011 és 2017 között. Szülői minőségben azért csak néha léptem be az épületbe, elég nagy baj lett volna, ha sűrűn kell: egyébként is letettem a fiamnak a nagyesküt, senki sem fogja velem ott összekötni, megígértem neki, hogy az én tanáraim közül már alig lesz ott valaki, önmaga lehet, nem az anyja fia. Csakhogy ebből aztán az lett, hogy már az első héten felháborodva jött haza (elnézést, szó szerinti idézet következik): „megállított egy öreg csávó a folyosón, hogy a szemem az anyámé, mi vagyok én, Harry Potter?” Hiába, ahol folytonosság van, ott folytonosság van, ha végigmegyek a folyosón a büfé felé, az ablakokon ugyanúgy süt be a nap, mint harmincöt évvel ezelőtt. Pedig sok minden változott 1987 óta, ez nem kérdés: amikor a fiam panaszkodni mert egyes nehézségekre és szigorúságokra, általában azt mondtam neki, gyorsan hagyja ezt abba, a Waldorfba jár ahhoz képest, amennyit mi szenvedtünk.


Az Apáczai Támogatói Bál nyitóbeszéde

Elnézést kérek mindenkitől, hogy nem a versenyeredményekről, a rangsorokról és a dicsőségtáblákról beszéltem ezúttal: tisztában vagyok vele, hogy mennyire fontosak ezek, dékánhelyettesként mosolyogva sorolom bármikor, hol vagyunk a rankingekben. Azért nem ezekről beszéltem, mert hiába kaptam sok tudást az Apáczai kissé ütött-kopott épületében, mára legalább ennyire fontosnak látom, hogy ennek a gimnáziumnak köszönhetem az osztálytársaimat, köztük a legjobb barátaimat. Az osztálytársaimra gondolok innen is, akik közt van orvos és ügyvéd, erdész és író, tanítónő és vállalatvezető, meg olyan is, akinek rejtély előttünk a foglalkozása, de inkább nem is kérdezünk rá. És, hogy visszatérjek arra, miért voltam olyan boldog, amikor felkértek báli fővédnöknek: arra gondoltam, az se kis dolog, hogy egyszer egy irodalomtörténész állhat itt, de az, hogy egy lány a D-ből, az aztán tényleg valami. Nagyon jó szórakozást kívánok mindenkinek ma estére, és köszönöm, hogy meghallgattak.