Az Apáczairól

Hála nagyszerű tanárainknak, olyan rálátást kaptunk az (általunk akkor ismerhető) világra, ami képessé tett minket később a nagyobb világ megismerésére és befogadására. Kaján Imre emlékeit olvashatjátok.

Amikor mindenfelől – de tényleg mindenfelől: mérnököktől, tanároktól, jogászoktól, művészettörténészektől, régészektől, agrárszakemberektől, talán csak orvosoktól nem – azt hallgatom, hogy „milyen keveset, mennyivel kevesebbet tudnak a ma végzettek a szakmáról, mikor kijönnek az egyetemről (mint mi anno)!”, akkor mindig eszembe jut az Apáczai. Hogy olyan alapokat kaptunk ott, ami nyugodttá tehetett minket az egyetemeinken (ELTE-n, Műegyetemen stb.), hogy azon a magasabb szinten majd nem vallunk szégyent.

Nekem megadatott, hogy két eléggé távol eső területen is dolgozhattam, mert eredetileg mérnökként végeztem (1978), de gazdaságtörténész muzeológusként dolgoztam majd' végig (már 1980-tól). Számomra az 'átjárás' a szakterületek között szükségszerű és nyilvánvaló volt, és hogy ez lehetséges, nem kell tőle félni, sőt törekedni kell rá – na ezt ott a Cukor utcai alma materben tanultam meg.

Amikor Virágh Ferenc (nekünk 'Virágferkó') történelemtanárunk párunkat arra ösztökélt, hogy a történelem-dolgozatainkhoz olvassunk egykori hírlapokat, hogy megértsük, milyen politikai közegben, milyen hétköznapokon történt mindaz, amire kíváncsiak vagyunk, olyan világ nyílt ki előttünk, amit akkor (értsd: 1968-72 között) a 'hivatalos' történelem-írás nem adott meg nekünk. (Szándékosan nem történetírást említettem, mert a 'sine ira et studio' akkoriban nem volt gyakorlatban…) Azóta is a Tőle tanultak szerint kutatok és erre ösztökélem én is a ma hallgatóit. Hát hiszen ahogy a reformkori Társalkodóban és kevés társában jól megfért egymás mellett Vörösmarty verse, Széchenyi gazdasági elemzése és Vásárhelyi Pál mérnöki értekezése, úgy él egymás mellett ma is, összefonódva a gazdaság és kultúra… (még ha nem is látszik annyira, mint akkor).

Hála nagyszerű tanárainknak, olyan rálátást kaptunk az (általunk akkor ismerhető) világra, ami képessé tett minket később a nagyobb világ megismerésére és befogadására. Nem kis dolog ez, ezért is fontos, hogy meg tudjuk nevezni azokat, akiknek köszönhetjük mindezt.

Fájdalmasan szomorú élményem a csupán pár évig iskolánkban tanító Szabados Árpád festő, grafikusművésszel, egykori rajztanárunkkal volt utolsó beszélgetésem. Ő egyenesen a főiskoláról (a mai Képzőművészeti Egyetemről) érkezett az Apáczaiba. Hogy azután az országosan is magasan kiemelkedő Nemzeti Galéria-beli GYIK-műhely alapító pedagógusa is lett, nem más kérdés, mert akkor és ott az Apáczai tanár-kiválasztásának kiválóságát is megmutatja. Egy '68-ban totál kezdő frissen végzett grafikusművészt hoztak a suliba és dobtak a mély vízbe, közénk. (Közben azért Árpi az akkor induló Mozgó Világnak is szerkesztője volt, azé a 'Mozgóé', amelyik folyamatosan feszegette a határokat a politika 'terra incognitái' felé…) Árpád – jóllehet mérnök lettem, nem pedig művész, amire Ő buzdított – sosem engedte el a kezemet, évtizedeken át beszélgettünk nagyon jókat. Utoljára a Művészeti Akadémia közgyűlésén találkoztunk a Vigadóban: 'csak pár szót Imre, mert rohanok, de gyere ki hozzám!', mondta – és sosem találkoztunk többet. Csak felhívott, hogy nem mehetek hozzá, mert súlyos fertőző betegség kínozza. Ami aztán meg is ölte. Maradtak utána a levelei, képei, a Mozgó és Kincskereső számai – és persze az, hogy ugyan csupán egyetlen évig volt tanárunk, mindannyian emlegetjük Őt a mai napig.

Tanáraink közül nem mindenkiért rajongtam, és ma sem gondolok rájuk így, de egy bizonyos: olyan muníciót kaptunk Tőlük az Életre, ami elegendőnek bizonyult később és még később és még annál később is, bármerre is vetett a jó-, vagy balszerencse minket.

Kaján Imre (1972D)