Apáczais emlékek, élmények, 1978-1982

Az Apáczaiban önmagam lehettem. Teret adott azoknak az értékeknek, törekvéseknek, amelyek azóta, tanári pályám során kiteljesedtek bennem. Maksa Katalin emlékeit olvashatjátok.

A rendszerváltás előtt több mint tíz évvel kerültem az Apáczai Gimnáziumba és Kollégiumba. Egy fővároshoz elég közeli Heves megyei faluból. Köszönöm ezt általános iskolai osztályfőnökömnek, Gyulavári Évának, aki különösen fontosnak tartotta az Apáczaiban való továbbtanulásomat. Úgy gondolta, hogy kevés nekem a hatvani vagy a gyöngyösi gimnázium, az Apáczaiban van a helyem. Pedig általános iskolám akkori új igazgatója meg akarta akadályozni az Apáczaiba való jelentkezésemet, viszont az egész tantestület kiállt mellettem. Az Apáczaiban matematika tagozatos lettem, pedig nem erre a tagozatra jelentkeztem, ugyanakkor a matematika felvételim olyan meggyőző volt, hogy a matekos A osztályba kerültem.

Az első év lelkileg különösen nehéz volt: teljes környezeti változást, életformaváltást kellett megszokni, elfogadni, meg kellett találnom újra önmagam. Különösen nehezítették ezt azok az előítéletek iskolatársaimban, amelyek kimondva, kimondatlanul a „vidékiségre”, a „vidékiekre” vonatkoztak. Az ezzel való megküzdés bizonyult számomra a legnehezebb feladatnak az apáczais évek alatt: az előítéletes gondolkodás természetrajzát itt éltem meg, itt tapasztaltam meg a saját bőrömön. Persze engem is kemény fából faragtak őseim, ha ez nem is látszott mindig. Álltam a sarat, küzdöttem, amikor kellett. Sok támogatóm, segítőm is volt, főként tanáraim közül, de iskolatársaim részéről és természetesen a kollégiumban is.

Közel negyven éve tanítok magyar-történelem-pedagógiai szakos általános iskolai és középiskolai tanárként, főként Budapesten. Különösen tanári pályám vége felé látom, hogy az iskoláim, köztük az Apáczai, és tanáraim milyen döntő, meghatározó szerepet töltöttek be személyiségem formálódásában, értékrendem megerősödésében, tanári pályám felépítésében. Az Apáczaiból a magyartanáromat, dr. Horváth Jánosnét említem először. Irodalomszeretete, felkészültsége, magas fokú igényessége emberileg és szaktanárként is máig meghatározó példa számomra. Most is fülembe csengenek azok a mondatai, amelyekkel biztatott, a magyartanári pálya felé terelt. Máig eszembe jutnak személyes tanácsai nehéz élethelyzetekben is.

Gábor Istvánné, történelemtanárom, nagy pedagógus egyéniség volt az Apáczaiban. Mindig óriási könyvhalmokkal érkezett az órákra, folyamatosan, alaposan tanulni kellett minden órájára, ha helyt akartunk állni, kíméletlenül szavakba öntötte az igazságot. A forrásközpontú történelemtanítás fűződött a nevéhez a korszakban, mint az ELTE történelem vezetőtanárához. Több publikációja is megjelent erről a Kádár-rendszerben. Óravezetését, módszereit máig használom tanítási gyakorlatomban. Hálás vagyok neki, hogy a halála előtti hónapban felhívott telefonon, és tudtunk még egy jót beszélgetni. A büszkeséget éreztem a hangjában, amikor arról beszélt, hogy tudja, én is a forrásközpontú történelemtanítás elkötelezettje vagyok.

Matematikatanáromnak Somossy Jánosnak, Somának is mindig érezhettem a figyelő tekintetét, hallgathattam észrevételeit egy-egy tevékenységem kapcsán. Hamar felismerte bennem a bölcsészt, annak ellenére, hogy a matematika is jól ment.

A diáktársaimhoz és tantestület egészéhez is jó emlékek kapcsolódnak. Sokszor jut eszembe, sőt tanítványaimnak is rendszeresen beszélek arról az apáczais énekóráról, amin A kékszakállú herceg vára volt a téma. Kőműves Erzsébet rajzóráit is gyakran emlegetem, amikor pl. várost terveztünk, vagy köztéri szoborról kellett esszét írni házi feladatként, vagy amikor a Filmmúzeumban rajzórán néztük meg Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét. Negyedikes voltam, amikor Nagy Sz. Péter elkezdett tanítani az Apáczaiban. Megengedte, hogy egy Freud- órájára beüljek a césekhez. Azt az órát sem lehet elfelejteni… Szinte szó szerint használom a tanári gyakorlatomban annak a filmelemző délutáni programnak a tanári módszertanát, ami Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjéről szólt. Hálás vagyok Szántó Judit és Borbényi Éva apáczais iskolatársaimnak, akik diákként különösen figyeltek rám, segítették a kibontakozásomat. A kollégium diákközösségének, tantestületének nem lehet elég nagy köszönetet mondanom az emberi támogatásért, a lehetőségekért. Még a gimnázium akkori igazgatójának, Fazekas Mihálynak is érezhettem figyelmét, támogatását, különösen végzős koromban.

A legnagyobb köszönetet azért mondom több mint negyven év után is az Apáczainak, hogy önmagam lehettem, hogy teret adott azoknak az értékeknek, törekvéseknek – műveltség, altruizmus, a társadalmi folyamatokban való egyéni felelősségvállalás, a kultúra tisztelete és szeretete –, amelyek azóta, tanári pályám során kiteljesedtek bennem.

Maksa Katalin