Gyorsmenü, oldaltérkép és beállítások
Aktuális

C. F.

2023. február 24.
Meridián


C. F. – írta a nevéhez Mindszenty József esztergomi érsek, amikor aláírta az első vallomásait az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) börtönében 1948 végén. Amikor Rákosi Mátyás megkérdezte Péter Gábort, hogy tudja-e, mit is jelent ez, az ÁVH vezetője annyit válaszolt: „valami vallási marhaság”. Rákosi azonban tudta, hogy a C. F. a „coactus feci” rövidítése, vagyis „kényszerből tettem, kényszer hatása alatt tettem”. Mindszenty visszaemlékezéséből ismerjük, hogy amikor a kihallgatását levezénylő ávósok rájöttek a rövidítés valódi jelentésére, agyba-főbe verték őt. C. F. – vajon hány és hány ember írhatta volna le ezt a rövidítést a 20. század kommunista diktatúráinak börtöneiben, munkatáboraiban? Vajon hány és hány embernek még arra se adtak lehetőséget, hogy legalább két betűt az utókorra hagyjon? Nem tudjuk pontosan, és valószínűleg már nem is lehet a pontos számukat kideríteni. Február 25-én azonban mindannyiukra emlékezünk.

„Vagy megelégednek a kommunisták azzal, hogy mind a hatalomban, mind a felelősségben 17 százalékkal osztoznak, vagy fel kell oszlatni a koalíciós kormányt és többségi kormányt kell alakítani.” – mondta Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt főtitkára 1946-ban. Kijelentésében arra utalt, hogy pártja 1945 novemberében több mint 57%-ot szerzett a nemzetgyűlési választásokon – ezzel akár magában is kormányt alakíthatott volna –, de a megszálló Vörös Hadsereg nyomására a Magyar Kommunista Pártot is be kellett vonnia a kormányzásba a szociáldemokrata és a nemzeti parasztpártiakkal együtt. A választásokon mindössze 17%-ot szerzett kommunisták azonban nem nyugodtak bele a kialakult helyzetbe, és a Szovjetunió segítségével a hatalomra törtek. És nem felejtették el a legnagyobb kormánypárt vezetőjének a mondatát…

1947. február 25-én a szovjet hatóságok hamis koncepciós vádak alapján letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták. Mindez jelezte, hogy a sztálinista diktatúra már nyíltan jogellenes és erőszakos cselekedetekkel is a hatalomra segíti a Magyar Kommunista Pártot. Rövidesen Rákosi Mátyás irányításával totális diktatúra épült ki Magyarországon, amelyet az 1956-os forradalmat és szabadságharcot vérbe fojtó Kádár János vezette diktatúra szilárdított meg teljesen.

A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja, az 1945 és 1989 között meghurcolt emberekre, a számos halálos áldozatra emlékeztet. A történelmi emlékezetünk azonban nemcsak a magyarországi áldozatokra, hanem mindazokra kiterjedhet, akiket ennek az eszmének a nevében gyilkoltak meg a 20. században. A kommunizmus fekete könyve című mű, amely 1997-ben jelent meg, mintegy 100 milliós halálos áldozatról írt.

A megemlékezés szövegét írta és a dokumentumokat összeállította:
Borhegyi Péter


Kovács Béla (1908 – 1959), kisgazdapárti politikus

Vallásellenesség és egyházüldözés

A kommunisták a vallásosság és a vallási élet felszámolására törekedtek, és ellenségként tekintettek a különböző egyházakra. Egyfelől mély ideológiai ellentét feszült közöttük: az egyéni felelősséget, a lelkiismeret fontosságát hangsúlyozó és Isten tiszteletét minden elé helyező egyházi tanítás szemben állt az egyes társadalmi rétegeket megbélyegző és a mindentudó vezért kultusszal övező kommunista ideológiával. Másfelől az egyházak társadalmi–politikai–gazdasági befolyásuk és autonómiájuk okán a berendezkedő diktatúrával egy darabig hatékonyan tudtak dacolni, a kommunista hatalomnak mintegy alternatíváját jelentve.

„Éjjel 11 óra. Megint kihallgatásra visznek, 72 órás nem alvás és az állandóan megismételt gumibotozások után. A vallatás tárgya egész éjjel az összeesküvés és kémkedés. Most már teljesen magamra maradtam, kimerülten és elcsigázottan. Egyedül kell érvelnem, amikor újra és újra elém rakják aláírásra a hegymagasságúvá nőtt jegyzőkönyvkötegeket.”
(Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974.)


Mindszenty József gyóntat 1938-ban az Eucharisztikus Világkongresszuson

„A fizikai megpróbáltatások többféle változatát kellett kiállnom. Arccal a fal felé állítottak, homlokomhoz szorított, ceruza nagyságú fémtárgyon kellett megtámaszkodnom. Sarkam alá szögekkel és tűkkel kirakott lapot helyeztek. Izzásig hevített rezsót tettek két oldalamhoz. Mikor összeestem, elkapták a szöges deszkalapot, és néhány rúgással talpra állítottak. Másik módszerük a guggoltatás volt. Tíz-tizenöt kilogrammos súlyokat adtak a kezembe, a lábam alá helyezett éles szögek felett kellett guggolnom, az összeesésig. Ilyenkor is ütésekkel, rúgásokkal térítettek magamhoz. Villanyárammal is kínoztak. […] A keresztcsókoltatás abból állt, hogy egy fém keresztet és egy fém lapot, az „evangéliumos könyvet” kellett megcsókolnom. […] Kétfillér nagyságú égett seb maradt a számon. […] Két ávós orvos a legnagyobb gonddal kezelte a sebeimet. Az egyikük megkérdezte: Mi történt magával? Halkan feleltem: tegnap a vallatásnál... Ekkor a spanyolfal mögül előlépett az egyik ávós, és durván közbeszólt: A lépcsőn esett el!”
(Endrédy Vendel zirci főapát visszaemlékezése az ÁVH központjában történt vallatásáról)

„A vallásos világnézet és a marxizmus-leninizmus között kibékíthetetlen ellentét van. A vallásos ideológia elleni harcot a marxizmus-leninizmus fegyvereivel vívjuk mindaddig, amíg a vallásos világnézet az emberek tudatából el nem tűnik. […]
1. Pártunk a vallással kapcsolatos tevékenységét mindenkor az általános politikai harc, az osztályharc érdekeinek rendeli alá. A vallás elleni világnézeti harc az általános osztályharc része. […]
3. A proletárdiktatúra államának egyik fő feladata az egész nép szocialista átnevelése; ebbe beletartozik a vallásos világfelfogás elleni türelmes eszmei harc. Ugyanakkor az összes állampolgári jogok gyakorlása tekintetében az állam a vallást magánügynek tekinti.”
(Az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának határozata, 1958. július 22.)


Lénárd Ödön piarista szerzetes emléktáblája a váci fegyház falán.
A hitét és elhivatottságát bátran felvállaló papot nemcsak Rákosiék, de a Kádár-diktatúra is a börtönbe vetette

Emberiesség elleni bűncselekmények – sortüzek 1956 után

Decemberben a békés tüntetéseket – amelyek többnyire a már letartóztatottak szabadon bocsátását, általában pedig a szovjet csapatok kivonását és Nagy Imréék kormányba való visszatérését követelték – a karhatalmisták sortüzekkel verték szét. A legtöbb áldozattal járó sortűz Salgótarjánban volt. Itt a karhatalom szándékosan csapdát állított fel a megyei tanács előtti téren, lezárták a mellékutcákat, majd a többezres fegyvertelen tömegbe – amely a letartóztatott politikai vezetők szabadon engedését követelte – könyörtelenül belelőtt. A több tucat halálos áldozat között gyermekek és várandós asszony is volt, és sokan súlyosan megsebesültek. A legtöbb áldozat a hátán sérült meg, vagyis menekülés közben is lőtték az embereket. Hasonló vérengzés Egertől Zalaegerszegig sokfelé bekövetkezett az országban.

„[Salgótarján, 1956. december 8.] Mindezek után aligha csodálható, hogy a karhatalom nem kísérelte meg a 2000–4000 főre becsült tömeg feloszlatását, hanem lőtt…tárat cserélt és ismét lőtt. (A kilőtt töltények 57%-a embert talált, 15%-a pedig ölt.) […] Az áldozatok – sebesültek és halottak – foglalkozása és lakhelye nem hagy kétséget afelől, hogy valamennyien helybeli és környékbeli kétkezi munkások és (néhányan tanulók) voltak. Az is kétségen felüli, hogy a lövések az áldozatok többségét hátulról – tehát menekülés közben – érték.”
(Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? – Budapest, Püski-Kortárs, 1997., 175.)

„[Eger, 1956. december 12.] Késő délelőtt megjelent a Széchenyi utca és a Csíky Sándor utca torkolatánál az alakulat. A harci alakzatba állított fegyveresek látványára a Széchenyi utcán az emberek megütköztek a karhatalom fellépésén (legtöbben az előző esti lövöldözést tárgyalták), de senki sem mutatott támadó szándékot. A parancsnokot nem befolyásolta a tömeg tényleges viselkedése, lövetett és lövette a menekülőket is. A sortűz helyszínén tartózkodó szovjet tank ezúttal nem avatkozott be az eseményekbe.”
(Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? – Budapest, Püski-Kortárs, 1997., 177.)

Nagy Imre kivégzése

A Kádár-rendszer számára különös problémát képezett Nagy Imre és társainak sorsa. 1957 tavaszán Kádár János és a szovjet vezetés egyetértésre jutott abban, hogy egy szigorú ítéletekkel végződő perben kell leszámolni velük. Kádár és vezetőtársai elutasították azt a lehetőséget, hogy Nagy Imrééket szimbolikus politikai ítéletekkel bélyegezzék meg, vagy súlyos ítéletek után amnesztiában részesítsék. A pert többször is elhalasztották. Végül a szovjet vezetés a keményvonalasok elvárásainak engedve beleegyezett a halálos ítéletbe. 1958 júniusában – tehát több mint másfél évvel a forradalom után – tartották meg a zárt tárgyalást, és hajtották végre a halálos ítéleteket.


Nagy Imre (1896–1958)

„A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának Nagy Imre és társai ügyében hozott ítélete szigorú és igazságos volt. E per lefolyásával a magyar nép leszámolt azokkal a bűnösökkel, akik a nép nyakára zúdították az 1956. évi ellenforradalmi felkelést. Mostanában nyugaton nem kevesen lármáznak azért, mert a magyar nép leszámolt az ellenforradalom bűnöseivel. Ezeknek az embereknek meg kell érteniük, hogy Magyarországon véglegesen eldőlt az a harc, amelyet a munkásosztály, a szocializmusért küzdő erők félévszázada folytatnak.”
(Apró Antal, a Minisztertanács elnökhelyettesének a beszéde az Országgyűlésben, 1958. június 19.)

Politikai rendőrség a Kádár-rendszer idején

1956 novemberében újjászervezték a politikai rendőrséget is, a rendőrség szervezetén belül létrehozott Politikai Nyomozó Főosztály keretében. A volt ÁVH-sok jelentős részét átvette a rendőrség. A következő évben a Belügyminisztérium (BM) közvetlen alárendeltségébe vonták a részleget. Itt alakították ki 1962-ben a III.-as Főcsoportfőnökséget, amelynek III./III.-as csoportfőnöksége a belső reakció elhárításán dolgozott, vagyis feladatuk a társadalom megfigyelése, illetve az esetleges ellenzéki megnyilvánulások felderítése volt.

„Feladatom volt a labdarúgó vb-vel kapcsolatosan a November 7. téri totózóban, illetve a Rozmaring eszpresszóban a hangulat figyelése. Feladatommal kapcsolatosan jelentem, hogy a November 7. téri totózóban 4-5 személy volt, akik külön-külön saját szelvényükkel foglalkoztak, és beszélgetést nem folytattak. A Rozmaring eszpresszóban egy asztaltársaság 4 fővel volt, akik a vb-vel kapcsolatban az alábbiakat beszélték. A magyar csapat eladja a mérkőzést, kapnak fejenként 100.000 Ft-ot, és győzni engedik a szovjeteket.”
(Részlet Papp Ferenc informátor jelentéséből, 1966. július 23.)

„Az üzemben is több beszélgetést folytattam, és ott is az volt az általános beszéd, hogy megtették a kötelességüket úgy a vezetők, mint a játékosok. A szovjet mérkőzéssel kapcsolatban az volt az általános megállapodás, hogy jobbak voltak, megérdemelték.”
(Részlet Kovács István ügynök jelentéséből, 1966. július 25.)

„Feladatommal kapcsolatosan jelentem, hogy a totózóban és az eszpresszóban a következőket mondták el. Az eszpresszóban a jelenlévők kb. 10%-a azt állította, hogy a magyar csapat lefeküdt a szovjeteknek. A nagyobbik része a társaságnak cáfolta ezt azzal az indokkal, hogy elmúlt már a Rákosi-rendszer, ahol le kellett adni a mérkőzést. Elmondásuk szerint azért kapott ki a válogatott, mert teljesítménye a vb-n a legrapszodikusabb volt.”
(Részlet Papp Ferenc informátor jelentéséből, 1966. július 29.)


Az 1966-os VB negyeddöntőt a Szovjetunió nyerte 2:1-re

„A bizalmas nyomozás folytatására […] nevezett lakásán 3/e rendszabály [a szoba lehallgatása] létesítünk, valamint titkos kutatást hajtunk végre. […] A célszemély gyermekei, György és Péter iskoláskorúak. Felderítjük, hogy melyik iskolában tanulnak, kik az osztályfőnökeik, közülük bevonható-e valaki a kulcsok megszerzésére. Amennyiben megbízható, szervünket önként segítő, titoktartó pedagógus az osztályfőnök – s a szülőktől a kulcsok megszerzése meghiúsul –, úgy javaslatot teszünk a kiválasztott pedagógus operatív kapcsolatként történő felhasználására, s segítségével megoldjuk a feladatot.”
(Részlet egy 1978-as BM III/III-as operatív dokumentumból)

Borhegyi Péter